Elkésett ölelés

Ködbe búvó nap alkonyán
búsan botorkál a magány,
eső mossa görnyedt hátát,
rég zsebre tette mosolyát.

Fáradt testét kétrét hajtja,
kukák közt, ha kincsre akad,
ráncba rándul éhes szája,
nincs neki új a nap alatt.

Kiapadt már lelke kútja,
könnye is befelé csorog,
súlyos terhét vonja, húzza,
bár hazavezetne útja.

Örök békét lelne lelke,
szólhatna égi szerenád,
elgyötört, elaggott teste
angyali ölben pihenne.